Életjel ;)

Sziasztok :D Tudom,tudom... Már több,mint 3 hete nem volt friss. Higgyétek el tudom és nagyon-nagyon sajnálom,de nem voltam gépközelben... De ígérem,hogy hétvégén több rész jön ;) Addig is kitartást :D

xoxo Rosiie*

1 - Te vagy az egyetlen...

Szasztok :) Megjött az első fejezet :) Nagyon-nagyon köszönöm a pipákat :D EGY KIS INFÓ: ITT VAN SZEPTEMBER, KEZDŐDIK A SULI. ÉN KOLIS VAGYOK ÉS SAJNOS NINCS LAPTOPOM, TABON PEDIG NEMSZÍVESEN DOLGOZOK. EZÉRT GONDOLOM MEGÉRTITEK, HOGY ÚJ RÉSZEKET HETENTE EGYSZER, SZOMBATONKÉNT TUDOK HOZNI. 

Lécci konnenteljetek, pipáljatok :) Kellemes olvasást :)

xoxo Rosiie*

1 - Te vagy az egyetlen

- Mit keresel te itt? - kérdezte.
- Ezt én is kérdezhetném tőled - vetettem oda flegmán, majd sarkon fordultam és faképnél hagytam. Pár pillanatig magamon éreztem a tekintetét, majd hirtelen ezt az érzést valami sokkal erősebb váltotta fel. Felém suhant és elkapta a karomat. Szorosan tartotta, de csak annyira,hogy ne tudjak elmenekülni, nem akart fájdalmat okozni. De hiszen azt már rég megtette... 100 évvel ezelőtt!! Szemében döbbenet és csalódottságot véltem felfedezni, melyet - felteszem - előbb produkált lekezelő stílusom váltott ki belőle.
- Mi történt veled? - hangja úgyanazok az érzelmek tükrözték, mint szemei.
- Megváltoztam - adtam meg a tömör választ egy válrándítás kíséretében. A meglepődöttsége éppen kapóra jött nekem, hiszen amíg nem figyelt én simán kiszabadultam keze fogságából és meg sem álltam hazáig. Mikor hazaértem egyenesen bedőltem az ágyamba. Csalódott és megkönnyebbült voltam egyszerre. Megkönnyebbült, mert nem követett. Semmi kedvem nem volt hozzá. Csalódott, mivel meg sem próbálta megmagyarázni, hogy miért hagyott el egyetlen szó nélkül. Persze, ahogy magamat ismerem, tuti nem adtam volna neki esélyt,de a tudat,hogy meg sem próbálta, elszomorított. De nem akarok többet agyalni rajta. Hirtelen ismét előjött az ismerős érzés. Kiszáradt a torkom. Nem táplálkoztam. De ma már tuti nem teszem ki a lábam innen. Kerestem magamnak egy üveg whiskey-t - az utóbbi időben mindig tartok magamnál - ledőltem az ágyamra, majd alkoholba folytottam bánatom és szomjúságom. Addig töltöttem magamba a folyadékot,amíg el nem aludtam.

Másnap reggel kissé kómásan keltem,de szerencsére nem voltam másnapos. Ilyenkor áldom a sorsot, amiért vámpír vagyok. Még mindig a tegnapi ruhám volt rajtam, szóval miután gyorsan megszabadultam tőlük, beálltam a zuhany alá, ami segített kitisztítani a fejemet. Az alkohol hatásának már nyoma sincs. Remek. Mostmár viszont tényleg be kell mennem a kórházba. Mivel ma is kellemes idő volt, egy sárga topot, egy sima farmert, egy fűzős magassarkút és a tegnapi bőrdzsekimet vettem magamra. Feltettem a szokásos sminkemet és ismét hullámokat kreáltam a hajamba. A telefonomat és még néhány szükséges dolgot beledobáltam a táskámba, a szememre helyeztem a napszemcsimet, majd kocsiba szálltam és meg sem álltam a kórházig. Ott némi igézés segítségével negyed óra alatt be is szereztem a szükséges mennyiségű vért. Miután bepakoltam a szerzeményeimet a kocsiba, ismét hazafelé vettem az irányt.

Ez már hiányzott. Egy adag vér. Miközben jóízűen fogyasztottam az ebédemet, ledőltem a kanapéra és a semmibe bámultam. Nem gondolkoztam, nem csináltam semmit, csak élveztem az éltető nedűt. Mielőtt azonban gondtalanul elfogyaszthattam volna, a csengő éles hangja visszarántott a valóságba. Ki a fene lehet az? Én innen még nem is ismerek senkit. Az ajtóhoz mentem és mikor kinyitottam, ismét elállt a szavam.
Hello Caroline - üdvözölt egy gonosz mosollyal, majd félretolt és mintha otthon lenne, ledobta magát a kanapéra.
- Mia a fenét keresel te itt? - csattantam fel. Nem tehetek róla. Ezt váltja ki belőlem.
- Alkut ajánlok - mi? Ő alkut nekem?? Mivan??
- Én nem fogok veled alkudozni Katherine - vágtam oda gúnyosan.
- Ó, dehogynem - terült szét az arcán egy magabiztos mosoly - Ha megtudod mikről vagy inkább kikről van szó, rögtön belemész - kérdő pillantásomat látva folytatta - Két vámpír. Az egyik Stefan. Mióta nem beszél veled, eléggé más. Emberekből iszik és felcsapott szárnysegédnek. Méghozzá nem is akárki oldalára! Klaus pártját fogja ismét. Tudod, hogy a célom mindig is a volt, hogy megszerezzem, viszont az új énje miatt ez a feladat nehezebb, mint valaha. Azt akarom,hogy segíts nekem visszahozni a régi énjét. Cserébe újra találkozhatsz a kettes számú vámpírral - vagy inkább hibriddel - a drága Klaus-szal. Akárhogy is tagadod, el kell ismerned, hogy bejön neked - mosolygott gonoszan.
- Ugye most csak viccelsz? Nekem Klaus? Haggyál már! - nevettem.
- Nos akkor segítesz?
- Dehogy segítek! Stefan 100 éve felém sem néz, mi a fenéért segítenék neki? És miből gondoltad,hogy PONT NEKED fogok Én segíteni?
- Nem szívesen ismerem be, de te vagy az egyetlen,akire Stefan hallgat. Nem miattad nem beszél veled, hanem azért,mert nem mer a szemedbe nézni,amért elhagyott. Éppen ezért változott meg. Fél, hogy visszautasítod - forgatta meg a szemeit. Nem hiszem el... Nem mer a szemembe nézni? Mi a francért hagyott magamra? Gondolataimból Katherine siettetése szakított ki.
- Akkor segítesz vagy nem?
- Segítek, de csakis STEFAN miatt!
- Hát persze - nézett gúnyosan - Egyenlőre éld tovább az életedet. Majd kereslek - azzal sarkonfordult és kisuhant a házból.

Nem akarom elhinni. Stefan miért?? Miért teszed tönkre magad ismét?? Ráadásul pont miattam?? Miért?? És mi az,hogy nekem bejön Klaus?? El kell ismernem, hogy a romantikus rajzai és a méregdrága ajándékai tetszettek,de hogy ő... Hiszen majdnem megölt... KÉTSZER!! De akkor mégis miért tatottam meg mindent? Miért őrzöm úgy az ajándékait, mint a legféltettebb kincseimet? Miért dobban nagyot a szívem, ha csak meghallom a nevét? A kérdések egyre csak sorakoztak bennem mindkét fiúval kapcsolatban, de válasz egyikre sem érkezett. Gondolataimból ismét a csengő húzott ki. Azt hittem, Katherine az, ezért ajtót nyitottam. De nem. Ő volt az. Ismét.
- Mit keresel itt? - fontam össze mellkasom előtt a karjaim.
- Caroline, kérlek. Beszélni szeretnék veled - kérlelt. Szemeiből láttam, hogy igazat mond és bár Katherine beavatott, de én nem akartam beszélni vele. Legalábbis, most tuti nem. Magamra hagyott 100 teljes évig! Miért akar éppen mst jóvátenni mindent??
- Nincs miről beszélnünk - jelentettem ki határozottan és be akartam csukni az ajtót,de nem engedte.
- Legalább hallgass meg. Utána kedvedre ordibálhaszt velem vagy el is küldhetsz,de kérlek, hadd magyarázzam meg - könyörgött. Percekig farkasszemet néztünk egymással, majd a szívem és a kíváncsiságom felülkerekedett az agyamon. Kitártam az ajtót és félreálltam,hogy bejöhessen. Halvány mosollyal az arcán lépett be a nappaliba, ahol ugyanott, mint ahol kb fél órával ezelőtt Katherine ült, helyet foglalt. a szemben lévő székhez sétáltam, majd karjaimat még mindig a mellkasom előtt tartva helyetfoglaltam.
- Hallgatlak.

0 - Prologue

Sziasztok srácok :) Szóval, mint azt már a másik blogomon is említettem, előálltam egy új story-val. Egy teljesen más világot képzeltem el. Egy sötét világot. Időben a 4. évad után járunk 100 évvel. Nem akarok sokat elárulni, olvassátok el a Bevezetőt :) Nem is szaporítom tovább a szót. Kommenteljetek és pipáljatok  Kellemes olvasást :)

xoxo Rosiie*

0 - Prologue

- Akkor ennyi? - kérdeztem a patakokban zuhogó könnyeim közül.
- Igen. Ennyi Caroline. Vége.

Ezek voltak az utolsó szavai. Vége van. Senki nem tud megvigasztalni. Hiszen mégis csak ez volt az első igazi, tartós kapcsolatom! Annyi küzdelem, áldozat és fájdalom után egyszerűen feladta. Az én lábaim alól pedig kezd kicsúszni a talaj.

Mindez 100 évvel ezelőtt volt. 100 éve vagyok magányos. Igen, magányos vagyok. Elena, miután összejött Damon-nel teljesen megváltozott. Mindenkit elhanyagolt, köztük nem csak engem,de a saját öccsét is. Most is éppen az isten háta mögött vannak valahol és mészárolnak. Bonnie meghalt. Jeremy összejött egy lánnyal, Sophie-val,de már ők is rég meghaltak. Anyu is itt hagyott. Matt-nek sikerült találnia egy csinos és okos embert, akivel családot alapított,de már ő sincs köztünk. Mindenki elment. Az egyetlen támaszom, a legjobb barátom is magamra hagyott. Stefan is elment. Nem bírta tovább Elenát és lelépett. Évekig tartottuk a kapcsolatot,de aztán ő is kilépett az életemből.

És hogy ki lettem én? Valójában, fogalmam sincs. Azt viszont tudom,hogy megerősödtem. Már nem vagyok olyan törékeny. Miután mindenki elhagyott, a gödör mélyén végeztem, ahonnan nehezen sikerült felállnom. Megtettem, de valami eltört. Már nem az vagyok,aki eddig. Már nem félek. Megerősödtem. Már nem félek emberekből inni. Nem sokszor teszem meg,de ha olyan kedvem van, akkor simán. Képességeimnek is gyakran hasznát veszem, ezért rengeteget gyakoroltam és mára szinte megállíthatatlan lettem. De emögött az erős vámpír mögött mélyen legbelül még mindig egy összetört szív lakozik. Csak magamnak sem akarom beismerni. Nem akarok ismét megtörni. Nem akarok gyenge lenni. Nem. Elég volt. Mostantól én irányítok. Az én szabályaim szerint játszunk.

100 év alatt jó pár helyen megfordultam. Most Chicago-ban töltöm mindennapjaimat, kb fél éve költöztem ide, szóval pár évig nem kell költözésen törnöm a fejem. Egy régi stílusú házat vettem, amit alaposan kipofoztam. Mára gyönyörű és modern lett. De sajnos egyedül élek itt. Magányos vagyok. 100 éve az vagyok, sőt!! Mindig is az voltam. De már beletörődtem és mostanság nemigazán tud érdekelni.

Ez a nap is a ugyanúgy vette kezdetét, mint a többi. 10-kor keltem, majd első utam egyből a fürdőbe vezetett, ahol egy frissítő zuhanyt vettem. Miután elkészültem a reggeli tisztálkodási rutinommal, az ablakomhoz sétáltam,hogy megállapítsam,milyen idő van. Kellemes őszies idő volt, ezért egy kék csőfarmert, egy egyszerű, fehér felsőt és egy barna bőrdzsekit választottam, egy barna cipővel kiegészítve. Felvettem egy fehérneműt majd magamra kaptam a kiválasztott darabokat. Feltettem egy natúr sminket, majd hajvasalóval laza hullámokat varázsoltam a hajamba. Miután mindennel elkészültem, lementem a konyhába, hogy keressek egy tasak vért. Az utolsó tasakot tartottam a kezemben. El kell mennem a kórházba "néhány" adagért.

Már sötét volt, mikor elérkezettnek láttam az időt ahhoz, hogy lecsapoljam a kórházat. Naponta kétszer-háromszor szoktam vért inni, viszont ma még csak egyszer tettem ezt meg. Muszáj táplálkoznom. Elhatároztam magam, hogy mielőtt a kórházba mennék, tartok egy kis kitérőt.

10 perc alatt elértem egy elhagyatott sikátorhoz. Szerencsémre éppen egy fiatal srác mászkált odabent, teljesen egyedül. Szőkésbarna haj, fekete bőrdzseki, sötétszürke farmer. Az arcát nem láttam, de nem is az a lényeg. Elindultam,hogy becserkésszem a prédámat. Egyvalamivel azonban nem számoltam. A srác vámpír volt. És nem is akármilyen. Egy nagyon erős vámpír. Biztos nem tegnap kezdte a "szakmát". Mikor odasuhantam, elkapta a torkomat és a téglafalnak szorított. Nem láttam az arcát, viszont a szikrát szóró szemei ismerősek voltak. Túl ismerősek. De ezzel nemigazán volt időm foglalkozni. Amilyen gyorsan letámadott, én olyan gyorsan szabadultam ki a fogságából. Most rajtam volt a sor. A falnak löktem, majd a szíve felé vettem az irányt. De ő sem volt rest. Nem engedett nekem. Már legalább 5 perce viaskodhattunk, mikor sikerült kilöknöm a villanyoszlop alá. Szerencsémre senki nem volt az utcán, így tovább folytathattuk a harcot. De mielőtt megtámadhattam volna, megláttam az arcát. Belém hasított a felismerés. Mindketten ledermedtünk. Míg ő a földön fekve tanulmányozott, én addig fölé tornyosulva emésztettem meg a látottakat. Ő feküdt velem szemben. Annyi év után ismét látom.
- Te? - ez volt az egyetlen dolog,amit ki tudtam nyögni.